– Sosem titkolta, hiányzik Önnek a rádiók különleges világa. Ez annyira kínzó hiány volt, hogy ezért vállalta el azt, hogy hatvanhatod magával szerzőként jegyez egy fejezetet a Magyar Rádió rendszerváltás körüli történetét feldolgozó könyvben?
– Kár tagadnom, hiányzik a rádiózás. Újságíróként indultam, jelenleg televíziós vagyok, de a mai napig rádiósnak érzem magam. És ez még akkor is igaz, hogy utoljára 2009-ben vezettem műsort az éterben. Számomra ez egy sosem múló szerelem, a rádió nevű nő valamit nagyon tud. A könyvben való részvételt ugyanakkor nem emiatt vállaltam. Egy régi rádiósok által alakított zárt Facebook-csoportban merült fel az ötlet, mindenki írja le röviden, mit is jelentett számára a Magyar Rádió. A már Kanadában élő Orosz József rám írt, hogy jó lenne, ha én is leadnám a magam fejezetét, így egy délelőtt alatt megírtam a magam három-négy oldalát, és feleségem, Zsanett, mint elsőszámú minőségellenőr rábólintott, hogy tetszik, el is küldtem.
– Megjelenés előtt látta a volt kollégák memoárjait?
– Néhányat igen, mert több fejezet felkerült a már említett zárt csoport közösségi oldalára. Ezeket olvasva tudhattam, hogy megtisztelő társaságban, színvonalas, olvasmányos könyvben lettem másik hatvanöt ember szerzőtársa. Büszke vagyok mind a Magyar Rádióban eltöltött időkre, mind pedig erre a kötetre is.
– Miért váltott annak idején? Miért nem maradt meg újságírónak is, hiszen a már megjelent kötetei egyértelműen igazolják, nem szedett sosem fogalmazásgátlót…
– Nem volt más lehetőségem, mert egyszerűen kirúgtak az akkori Népsporttól, ahol kezdő újságíróként dolgoztam, mert az egyik cikkem nem aratott tetszést az akkori állampártnak… Ki tudja, hogy miért, de ezután egyszerűen nem tudtam elhelyezkedni az írott sajtóban. Az akkori rádióban kezdtem el külsőzni, aztán az egyik nap kitettek egy felhívást a Pagoda melletti faliújságra, hogy a nyugati kereskedelmi adók mintájára nemsokára induló Danubius rádió próbafelvételt hirdet. Felmentem a 37-es stúdióba, és az első magyar nyelvű adásnapon én is ott lehettem az éterben.
– A Danubius aztán annyira bejött, hogy a saját műsora mellett a tulajdonosi körbe is bekerült, sőt, a szakma tetejére, a program- és hírigazgatói székbe is beleülhetett. Ezek az évek jelentették a csúcsot?
– Egészen meseszerű évek voltak ezek. Az akkori törvényeknek megfelelően a külföldi tulajdonosok mellett magyaroknak is lenni kellett annál a rádiónál, amely országos frekvenciára pályázott. Így kerültünk mi négyen, Boros Lajos, Rókusfalvy Pál, Buza Sanyi és jómagam a tulajdonosok közé. Mi voltunk a kisebbségi tulajok, akikre viszont nagyon komoly szakmai feladatok vártak. Én voltam az egyik első országos lefedettségű kereskedelmi rádió program- és hírigazgatója. A Danubius az alfája és omegája volt az akkori rádiózásnak.
– Hány helyen vállalt összesen valamilyen úttörő szerepet, hány helyen kezdett el valami újat?
– Mindig is azt vallottam, hogy valami újat csinálni, az utolérhetetlen kihívás, öröm. A Danubiuson kívül ott voltam, amikor elindult a Sport Tv, megalapítottam és működtettem az első magyar rock- és sportrádiót, a Pont FM-et, a rendszerváltás körül egy ifjúsági hetilapot indítottunk, enyém volt az egyik első zenei producer iroda, de felejthetetlen három esztendőt töltöttem el az első zenei televízió, az A3 zenei és programigazgatójaként, és vélhetően nem kell szégyenkeznem amiatt sem, amikor a Budapest Rádiót próbáltuk megmenteni.
– A másik nagy szerelme a sport. Noha évtizedek óta nem tud meglenni valamilyen mozgás, sporttevékenység nélkül, kicsit meglepődve hallottam, egy ideje mintha kerülné az edzőtermeket. Miért?
– A sport tényleg gyermekkorom óta jelen van az életemben mozgás nélkül nem is tudnám elképzelni az életemet. Amikor sportolok valamit, nem szoktam fájlalni semmimet, de ha kimaradnak az edzések, azonnal tudom például, merre is van a derekam. Nos, ma már azt is tudom, hogy a térdemet hol keressem. Egy társasági focimérkőzésen sérültem meg, amit műtéttel lehetett csak rendbe hozni. Sokan mondták, ne izguljak, hiszen bár nagyon fáj a műtét előtt, de utána egyre kevésbé fogom ezt érezni. Ez volt az első operációm a hároméves koromban történt mandulaműtét óta, de én a kivételek közé tartozom nyilván: a műtét után is fáj… Egy pénteki nap feküdtem a sebészkés alá, de hétfőn már autóba ültem, és este műsort vezettem. Egyszerűen nincs türelmem ahhoz, hogy fekve gyógyuljak, meg nyilván a szakmámat is túlzottan szeretem ehhez. Na meg a gyógytornász helyett az edzőterembe mentem. Maradjunk abban, a legújabb terv az, hogy tavasszal visszatérek a sportpályára. Muszáj felépülnöm, mert, hogy nézne ki az, hogy a fiatal feleségem mellett csak botorkálok.
– Nagy focirajongóként és meccsrejáróként mi a véleménye az elmúlt évek sportpolitikájáról? Elsősorban természetesen a labdarúgásra gondolok.
– Egy biztos, 2016-ban talán mindenki megtapasztalhatta a magyar válogatott Európa-bajnoki szereplésekor, hogy a labdarúgás társadalmi hatása lényegesen erősebb, mint a többi sportágé. Noha kétségtelenül jobb érzés a családdal a modern stadionokba kimenni, azt vallom, a befektetett pénz és az eddigi eredmények, dacára az elmúlt évek válogatottbeli és klubsikereinek, egyszerűen nincsenek párhuzamban egymással. Hiszen az állam a beavatkozásával olyan településeket emelt fel, aminek semmilyen komoly futballtörténelme, hagyománya és közönsége sincsen, ugyanakkor olyan nagyvárosi focihelyszínek, csapatok tűntek el csak azért, mert politikailag nem tartoztak a kormánypártokhoz, amelyek nélkül nem igazi a magyar labdarúgás. Hosszútávon ez nem tartható, és visszaüthet, hogy egy-két kiemelt klub nem piaci alapon működve időlegesen sikereket ér el. Ha valamikor kormányváltásra kerül sor, meg fog ez a helyzet változni, és ez bizony komoly gondokat okozhat majd.
– Ennek azért, valljuk be, már most is vannak látható, hallható jelei.
– Pedig a sportot nem lehet majd akkor sem magára hagyni, ha megfordul a politikai széljárás. Meg kell találni minden rendszerben azt, ami jó és hasznos. Például alapjaiban a sport TAO-val is egyetértek, sőt, még a nemrég megszüntetett kulturális TAO- támogatást is visszahoznám. Mondjuk annyi különbséggel, hogy valódi teljesítménnyel lehessen támogatásra pályázni.
– Rengeteget dolgozik, így ez az oka annak, hogy az interjú kötetek szerelmeseinek most le kellett mondania a Húzós című könyvsorozat hatodik részéről?
– Nem, idén rólam jelent meg egy könyv, Pungor András írta, illetve a Magyar Rádióról szóló kötetbe is írtam egy fejezetet. Úgy éreztem, most nem aktuális a Húzós hatodik része. A televíziós műsor adta az ötletet, hogy az ott elhangzó interjúkból lehetne izgalmas könyvet csinálni. Maga a műsor mindmáig rendkívül kedvelt, a 10. évadánál tartunk. Összesen több mint hatszáz portré került eddig képernyőre, amiből úgy százötven jelent meg eddig nyomtatásban. Lehetne akár egy a hatodik kötet is,akkor az 2021 szeptemberében jelenhet meg. De van egy álmom, egy regény. Nem is igazán az enyém, hanem az édesapámé. Megtaláltam ugyanis az általa befejezetlenül hagyott regényt, átnéztem a teljes kéziratot. Az ő életét én írnám meg, és ebben vendégszövegként használnám az ő papírra vetett gondolatait. Nem tudom, mikor jut erre időm, de egy biztos, megírom.
– Tény, nem lehet sok ideje a regényírásra, hiszen munkával el van látva becsülettel…
– Őszintén remélem, hogy az ATV legalább olyan hosszan tervez velem, mint ahogy én vele. Nagyon komoly szakmai feladat az Egyenes beszéd, amit a reményeim szerint sikerül is irányban, középen tartani. Mindenesetre erre utal az, hogy a kormányoldali nézők szerint túl kritikus a műsor a kormányzattal, míg az ellenzékiek meg azt mondják, túl kritikus az ellenzékkel. És ez nagyjából azt mutatja, hogy minden a helyén van.
– Nincs is irigylésre méltó helyzetben, hiszen a politikai paletta minden szegletéből érkeznek a vendégei. Nincs egyik oldalról sem olyan elvárás, hogy esetleg erről vagy arról ne kérdezzen?
– Az a normális és fontos értékmérő is, hogy hozzánk mindenki eljön, nekem meg lényeges, hogy azt kérdezhetek, amit akarok, és persze ami szerintem a nézőket is érdekli. Nem játszok szerepet, soha nem voltam erre hajlandó. Ráadásul meggyőződésem, hogy a hamisságot a nézők is azonnal észrevennék. Szerencsém van azért is, mert az ATV vezetői úgy hagynak dolgozni, ahogy én jónak és tisztességesnek látom. Nyilván ez köztünk a közös többszörös.
– Mi történik, hogy olyan emberrel kell interjút készítenie, akit a háta közepére kíván?
– A szerkesztőkkel mindig közösen válogatjuk a témákat és a vendégeket. Nem az én szimpátiám számít, ha van hírértéke az adott ügynek, embernek, akkor ott ül este velem szemben a műsorban. Ha kigyullad a piros lámpa, elindul az élő adás, minden korábbi benyomásom eltűnik, akkor csak a jelen idő számít.
– Szinte ismeretlen fogalom az életével kapcsolatban az a szó, hogy tipikus. Lásd öt gyermekes apuka…
– Érdekes, hogy bár tényleg nem jellemző talán az öt gyermek, de soha, senki sem tett még erre megjegyzést. Így van jól, nagy család, sok gyerek, állandó ricsaj. Büszke vagyok rájuk, a kapcsolatom is nagyon jó velük, igaz, mindannyiukhoz más és más kézikönyv kell. Sok remek percünk van, és azokat meg kell becsülni. Szívet melengető volt azt látni, amikor a nagyfiam tanította a kistestvérét biciklizni. Az ilyenek örökre bevésődnek az lelkünkbe. Sajnos a nagyok nagyon nagyok lettek hirtelen, manapság már ritka az a pillanat, amikor mind a heten otthon vagyunk, ha mégis összejön, azt valóságos ünnepként fogom fel.
– Valamelyikre illik az, hogy tiszta apja?
– Nem látom, és nem is keresem egyikben sem saját magamat. Különben is, minden életkorban változik ez. De egyáltalán nem gondolom azt, hogy a klónomnak kell lenniük. Menjenek a saját útjukon, csak aztán találják is meg a valódit. Szeretjük egymást, és nincs szeretet-verseny.
