A hazai ipari vízgazdálkodás egyik legélesebb ellentmondása, hogy a cégek felismerik a vízvisszaforgatás szükségességét, a beruházás azonban a pénzügyi döntéshozóknál akad el – mondta Torma András, a győri Széchenyi István Egyetem docense az Indexnek. A víz egységára szerinte olyan alacsony, hogy egy összetettebb fejlesztés megtérülése nagyon elhúzódik.
A kutató a Harmonikus Növekedésért Alapítvány júliusban közzétett vízügyi vitairatának egyik véleményezője. Az anyag György László közgazdász gazdaságstratégiai kutatóműhelyében készült, a Debreceni Egyetem, az Óbudai Egyetem és a győri intézmény szakembereinek közreműködésével. Torma András Kozma Katalinnal együtt vízgazdálkodási, vízpolitikai, valamint táji és ökológiai szempontból nézte át a szöveget.
„Egyrészt tudjuk, hogy muszáj tennünk valamit, hiszen a vízellátás biztonsága egyre inkább kritikus stratégiai kérdés, másrészt viszont gazdaságilag még nem térülnek meg ezek a beruházások.” – mondta Torma András.
Az ipari vízfogyasztók árai jogszabályban rögzítettek: a vízkészletjárulékkal együtt jelenleg 637 forint köbméterenként.
Változik az ipari vízhasználat szerkezete
A hazai ipari vízhasználatról léteznek országos statisztikák, ezeket a vízügyi ágazat gyűjti hatósági adatszolgáltatás keretében, így a jelentősebb felhasználók azonosíthatók. Torma szerint viszont az ipari szerkezet változásával a vízhasználat jellege és volumene is mozgásban van: járműipar, akkumulátorgyártás és adatközpontok telepednek egymás mellé, vagyis jelentős vízigényű technológiák jelennek meg.
Ehhez jön a klímaváltozás miatt emelkedő hőmérséklet, amely a hűtési igényt is növeli. Ugyanaz a hőség tehát, amely a csapadékszegény időszakok mellett csökkenti a folyók vízszintjét, egyúttal növeli a vízfelhasználást. A docens szerint az uniós és hazai fenntarthatósági jelentéstételi szabályok a transzparencia felé hatnak, így a vállalati vízadatok köre folyamatosan bővül.
Becslés a semmittevés áráról
A vitairat legtöbbet idézett száma a 10 200-16 800 milliárd forintos veszteség, amelyet a szerzők tizenöt évre számoltak ki a semmittevés áraként. Torma szerint a természeti tőke és az ökoszisztéma-szolgáltatások értékelésére több környezetgazdaságtani módszertan létezik, ezekkel azonban csak bizonyos pontossággal lehet becsülni a várható költségeket. Ide tartozhat a károsodott szolgáltatások helyreállítási költsége, a helyettesítésükhöz szükséges beruházás vagy egy térség turisztikai vonzerejének csökkenése is.
A kutató hangsúlyozta, hogy minden ilyen számítás a jelenlegi ismeretekre és árszintekre épül, vagyis becslésről van szó. A pénzügyi számítások felülvizsgálata a szavai szerint nem képezte a szakmai értékelésük részét, így azok pontosságáról nem tud nyilatkozni.
A beavatkozásnak is van lábnyoma
Torma szerint az életciklus-szemlélet segítene abban, hogy egy beruházás teljes ökológiai lábnyoma láthatóvá váljon, és az alternatívákat ne csak pénzügyi vagy üzemeltetési alapon lehessen összevetni. A vitairatban szereplő nagy volumenű akciótervek esetében szerinte kiemelten fontos lenne ez a többdimenziós vizsgálat, bár a dokumentum vitairat, így nem lehetett célja a teljes mélységű elemzés.
A paksi esetről, ahol 145 ezer köbméter kő került a Dunába úgy, hogy az engedélyeztetés a kivitelezéssel párhuzamosan zajlott, azt mondta: abban a vis maior helyzetben a gyors kezdés volt a legfontosabb. Hozzátette, hogy a környezeti elemeket érintő beruházásoknál nem szabad eltekinteni a részletes környezeti hatásvizsgálattól és a hatások modellezésétől.
A vitairat 3000-5000 vízszintszabályozó műtárgyat vetett fel. A docens szerint nem az a kérdés, meg tudnánk-e ezeket tervezni, hanem az, hol és milyen beavatkozás indokolt egyáltalán. Úgy véli, intézkedési hierarchiában kell gondolkodni: az első és legfontosabb elem a vízfogyasztás tudatos csökkentése és a víztakarékos működés, ezt egészítenék ki a zárt vízkörforgásos rendszerek és a helyben történő vízmegtartás. Az ellátási oldalt is fejleszteni kell, de lehetőleg a már optimalizált rendszerek keresletéhez igazítva.
