A 2026. április 12-i magyarországi választás a legtöbb elemző szerint egyfajta nemzedéki lázadás volt: a fiatalok látványosan és radikálisan fordítottak hátat az Orbán-rendszernek. Ami meglepőnek tűnik, ha elfelejtjük, hogy a magyar politikában ez a minta visszanyúlik legalább a reformkorig.
A kutatások nagy része megerősíti, hogy a Covid-járvány és az orosz–ukrán háború következtében különösen heves volt ez az ifjúsági ellenállás – más országokhoz képest is. Ráadásul mindez cáfolta azt a korábbi, széles körben elfogadott tézist, hogy a magyar fiatalok passzívak és nem érdekli őket a politika. 2024 és 2026 között minden korábbi trend borult.
Petőfiéktől a pesti srácokig: az ifjúság eltűnt évszázada
A hosszú és mozdulatlan kormányzási periódusok azok, amelyek a legsúlyosabban hatnak az ifjúságra mint életkori csoportra. A fiatalok akkor mondanak látványosan nemet a fennálló rendszerre, ha az be akar avatkozni az életükbe, ha a hatalmon lévők valamit felülről, a fiatalok bevonása nélkül akarnak megváltoztatni. Ha ez évekig, évtizedekig tart, könnyen válik belőle szervezett ellenállás.
A magyar politikatörténetben ez a minta először a reformkorban rajzolódik ki. Petőfi Sándorék pilvaxos forradalmiságát minden március 15-én ünnepeljük, de ritkán mérjük fel teljesítményüket valódi nemzedéki szempontból. A forradalom és szabadságharc bukása miatt legfeljebb következtethetünk arra, mit csináltak volna, ha 1849 után is tényezők maradnak. Az örökség így csonka: inkább emlékmű, mint politikai hagyomány.
Ezt követően a fiatalság közel egy évszázadra eltűnik a látóterünkből, és valamikor 1956-ban, pesti srácokként tér vissza. Ami 1848 és 1956 között nemzedéki vonalon történik, az szinte teljes homály – holott két esetben is volna mit mondani. Tisza Kálmán hosszú kormányzása (1875–1890) idején 1889-ben, bukása előtt egy évvel, egyetemisták és más fiatal csoportok állandó utcai megmozdulásai alakították ki azt a légkört, amelyben a miniszterelnök egy idő után már nem tudott tovább kormányozni. A permanens tiltakozások – sőt utcai atrocitások – hatására Tisza végül lemondott. Ám ezek a mozgolódások nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a „fiatal Magyarország" rányomja a bélyegét a parlamentáris rendszerre.
Komolyabb eredményeket a Bethlen István kormánya (1921–1931) elleni ifjúsági lázadás hozott. A jelentős ifjúsági munkanélküliség nyomán erős szervezetek jöttek létre, és az 1930-as évek elejének-közepének generációs mozgalma odáig jutott, hogy a Bethlent követő új kormánypártban a fiatalság számos képviselője vezető – olykor miniszteri – tisztségbe került. Magukat reformnemzedéknek nevezték, és a Bethlen-korszak állagőrző politikájával szemben léptek fel. Árnyoldala a dolognak, hogy ez az új nemzedék a gazdasági bezárkózás ideológiájában hitt, ami később súlyos következményekkel járt.
A Fidesz: az első sikeres generációs hatalomátvétel
A rendszerváltással jelent meg Magyarország első valódi generációs pártja: a Fidesz. Nemzedéki karakterét – hasonlóan történelmi elődeihez – a hosszú kormányzással szembeni állásfoglalás határozta meg, ebben az esetben a Kádár-rendszer évtizedekig mozdulatlan struktúrájával szemben. A párt fő frontvonala az 1990-es évek közepén nyílt meg a posztkommunista MSZP-vel, a liberális SZDSZ-szel és a népi-kereszténydemokrata MDF-fel szemben, és a 2000-es évek végére zárult le – a Fidesz generációs győzelmével.
„A Fidesz sztorija a magyar politikatörténet első sikeres generációs hatalomátvétele 2010-ben." – a forrásszöveg megállapítása
Sem Petőfiék, sem a dualizmus kori egyetemisták, sem Bethlen fiatal kihívói nem tudtak önálló, maradandó nemzedéki nyomot hagyni a politikán. A Fidesz más volt: egy szubkultúra kért teret magának, és el is jutott odáig, hogy saját ifjúsági elgondolásai alapján rendezze be Magyarországot. 2010 azonban nemcsak egy generációs győzelmet, hanem a másik oldalon egy generációs lenullázódást is jelentett. Az ellenzéki pártok ezzel a vesztes háttérrel vészelte át a következő tizenöt évet, és ez idő alatt képtelenek voltak megújulni – miközben a Fidesz maga is elöregedett, és erre semmilyen ellenszert nem tudott kitalálni.
Az 1990-es évek második felétől a Fidesz számára korélmény volt, hogy lazíthat a rendszerváltás idején kialakult mintakövetésen. A párt „kihívta" azt a megközelítést, amely szerint Magyarország szinte egy az egyben átveheti a nyugati demokratikus mintákat, és helyébe a nemzeti szükségletek hangsúlyozását állította. Ez akkor kortünet, sőt koreszmény volt – a magyar társadalom eléggé elégedetlen volt a rendszerváltás eredményeivel. Mára teljesen más kort élünk: az új nemzedékek nem mintát akarnak formálni, hanem egyszerűen úgy élni, ahogy Nyugat-Európában. Nem az érdekli őket, hogy milyen ellentmondások lehetnek Nyugaton, hanem az, hogy milyen a Nyugat eszménye.
Mivel az Orbán-rendszer ettől az eszménytől súlyosan eltávolodott, a 2024-től megjelenő új nemzedék a szabadságot szeretné visszahozni – azt a szabadságot, amelyért egykor maga a Fidesz is küzdött. Az a párt, amely hatalmas nemzedéki hevülettel indult, a 2020-as évekre állagőrző párttá vált. Ugyanolyanná, mint a fent említett elődei. A Tisza Párt ebben a történeti perspektívában nem új jelenség, csupán a visszatérő minta legújabb fejezete: a mindenkori magyar kormánypártok fiatalon kezdik, és szépen beleöregednek a hatalomba – mire egy újabb generáció kopogtat a politika kapuján.
