Nem mindennapi ember volt Igor Mojszejev, az egyszer biztos. Miután állandó újító törekvései miatt elégedetlen volt az 1920-as évek második felében a Bolsoj irányvonalával, még arra is képes volt, hogy gyalog és lóháton bejárta az országot, ismerkedett a különböző népek táncaival, gyűjtötte az élményeket és motívumokat. Sokat küzdött a „felkent” szakértőkkel, hogy érvényesíthesse elképzelését – a cselekményesség erőteljes kifejezését a táncban, továbbá a néptánc és az akadémikus balett elemeinek ötvözését –, de táncosaival is, amíg kialakította saját stílusukat.
Számtalan konfliktust követően Mojszejevre rámosolygott a szerencse, ugyanis a Művészeti Bizottság vezetője Platon Kerzsencev egy jelentést kért tőle a balett, és úgy általában a tánc helyzetéről. Ő pedig meglátta ebben a lehetőséget, és az eredeti feladat helyett a néptánc helyzetéről, annak fejlesztési lehetőségeiről írt. Kerzsencevet meggyőzte, és 1936-ban Mojszejevet kinevezték az újonnan létrehozott Népművészeti Színház főkoreográfusának. Nem vesztegette sokáig az idejét, megszervezte a Szövetségi Néptáncfesztivált, amelyre Moszkvába érkeztek a valamennyi tagországból a legjobb néptáncosok. Miután a fesztiválnak hatalmas sikere volt, Mojszejev fejéből kipattant a nagy ötlet, ami 1937. február 10-én a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttese (GANT) létrehozásához vezetett.
Első műsoruk, „A Szovjetunió népeinek tánca” azonnal ismertté tette őket – természetesen ekkor még csak a hazájukon belül. Később következtek a cselekményes balettek, az eltáncolt életképek, az előadások népi elemei jelentősen megváltoztak, megadva nekik a klasszikus tánc vonásait. Mojszejev az együttes fő feladatának a Szovjetunió népei táncfolklórjának kreatív feldolgozását és népszerűsítését tartotta, amelynek tanulmányozásához a művészek országos turnékon vettek részt és néptáncokat, dalokat és rituálékat tanultak meg és dolgozták be fokozatosan őket a repertoárjukba.
A 2. világháború alatt ugyan sok táncosuk került ki a frontra, de a központi utasítás miatt egyetlenegy fellépést sem mondhattak le, a hátországban megállás nélkül adtak műsorokat, volt olyan nap, amikor háromszor is előadták azt. Sőt, nem egyszer maga Mojszejev is beállt a táncosai közé, ha éppen nem volt megfelelő a létszám. Az igazi aranykor azonban a háborút követő évtizedekben jött el a számukra. Közel háromszáz műsort vittek színre, több mint 160 országban turnéztak, és rendkívül népszerűek voltak hazájukban és a világon mindenhol. Szinte a Szovjetunió utazó nagykövetei voltak, és az előadásaik és a népszerűségük nem egyszer elősegítette az államok közötti kapcsolatok javulását.
A teljes cikket elolvashatja a moszkvater.com portálon.
