Vannak olyan történelmi témák, amihez nem tud úgy nyúlni, nem tud róla úgy írni az ember, hogy ne generáljon vitát. Mert mindenki másként látta, másként élte meg az adott eseményt, netán a barikád vagy lövészárok ellentétes oldalán állt. Ám ettől még írni kell ezekről az eseményekről, ha másért nem, hát azért, hogy tanuljon, okuljon belőle az utókor.
Ilyen történelmi tény az 1943. január 12-én indított támadás a Vörös Hadsereg részéről, amely szinte megszüntette a 2. magyar hadsereget. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek tízezrei szenvedtek, és vesztek oda a sokszor -40 fokos orosz télben. Százezernél is több magyar veszítette életét hazájától többszáz kilométerre.
Nem kellett volna ott lenniük, nem kellett volna meghalniuk. Ám mielőtt végleg ítéletet mondana bárki, nézzük meg objektíven a 2. magyar hadsereg történetét, amely kiképzettségében és fegyverzetében meglehetősen vegyes képet mutató 200 ezer katonából áll hadsereg. A német hadvezetés az első perctől tökéletesen tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség a kor modern hadseregeihez képest meglehetősen gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek. Vagy éppenséggel a megszállt területeken képesek lesznek a rendet fenntartani.
A 2. magyar hadsereg esetében különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. Összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek között csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. Ehhez jött hozzá a hadsereg csekély motorizált szállítókapacitása: a 2. magyar hadsereg majd teljes ellátása lóvontatta fogatokkal történt.
1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat, hiszen 200 kilométeres szakaszon kellett megközelítőleg 100 ezer magyar katonának tartani a frontot, amelyen két, jól megerősített és felszerelt szovjet hídfő is volt. Beköszöntött a kőkemény orosz tél, sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett, így a magyar sereg anélkül súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a szovjetek megindították volna a támadásukat.
Nos, ilyen előzmények között, hosszas előkészítés után 1943. január 12-én −30 °C fokos hidegben indította meg a 40. szovjet hadsereg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. A túlerő mértéke élőerőben 2,7:1, tüzérségben 5:1, páncélosokban 1,3:1 volt. A szovjetek újabb és újabb erőket vetettek be, és január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek. A 2. magyar hadsereg szinte megszűnt létezni, hiszen elveszett 120 ezer ember.
A teljes cikket elolvashatják a moszkvater.com portálon.
