Trianon…
Az újkori magyar történelem szitokszava, amit sosem feled a magyarság. Június 4-e az a nap, amit valamennyi magyar, aki a XX. vagy már a XXI. században élt, legalább egyszer elátkozott. Ez az a nap, ami alapvetően határozta meg népünk sorsát a későbbiekben. Családokat szakított szét, egy országot csonkított meg, és végérvényesen elültette a gyűlölet magvait a Kárpát-medence népei között.
Nem véletlenül lett ez a nap a nemzeti összetartozás napja. A magyar Országgyűlés által elfogadott 2010. évi XLV. törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A Nagy Imre-kormány minisztere, Bibó István nem véletlenül jelentette ki, semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni. A történész szerint a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették.
Ugyanis a trianoni békeszerződés az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként írta alá Magyarország, valamint a győztes antant szövetség országai, és a dokumentum az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása miatt sok kis multinacionális államot hozott létre a birodalom helyett. Meghatározva azok és Magyarország határait.
Az I. világháború győztes nagyhatalmainak legfőbb célja az volt, hogy meggyengítsék a vesztes Németországot, és elzárja azt földrajzilag is a volt szövetségeseitől. Ezért osztották fel a Monarchiát és az Oszmán Birodalmat, s ezért sújtották újabb területvesztéssel Bulgáriát, és tetemes jóvátételi szankciókkal mindahányat. Ugyanakkor a saját szövetségeseiket egyrészt azért erősítették meg – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) –, hogy feltartóztassák Szovjet-Oroszország és a bolsevizmus terjeszkedését.
Másrészt ezeket az országokat le akarták kötelezni maguk mellé, így találtak egy, az önálló államiságát most visszanyert, ám vesztes országot, Magyarországot, amelynek területeit feldarabolták. Ezzel hat szomszédos országot gyarapítottak a győztes nagyhatalmak, s ezzel az a különös helyzet állt elő, hogy Magyarország lett Európa egyetlen egykori, történelmi önmagával határos országa.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen.
A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt.
A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte. A szerződés kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették.
A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala vármegye nyugati pereme, a Muraköz és baranyai háromszög a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva vármegyéből kapott területeket.
„A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910. évi népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, ennek fele összefüggő tömbben a határok mentén”
A cseh, román és szerb államokhoz csatolt területekről mintegy 420 ezer magyar menekült a maradék Magyarországra. Sokan voltak közülük, akik nem maradhattak. Vagy egyszerűen kiutasították őket az utódállamokból, vagy lehetetlenné tették boldogulásukat, míg mások egyszerűen nem voltak hajlandók idegen állam polgáraiként élni a szülőföldjükön. Őket nevezzük rendkívül beszédes szóösszetétellel Trianon árváinak.
Zömében állami vagy vármegyei tisztviselőkről, hivatásos katonatisztekről, olyan állami alkalmazottakról van szó, mint a vasút vagy a posta tisztségviselői. A magas szaktudást igénylő területeken ideig-óráig megtartották a magyarokat, majd amikor már pótolni tudták őket – vagy az adott állam úgy gondolta, már megteheti – elbocsátották, és sokakat az ország elhagyására utasítottak.
Pedig eleinte nem Magyarország megbüntetése és feldarabolása volt a győztesek célja. Az antant nagyhatalmak először egy többnemzetiségű, konföderatív monarchiát képzeltek el a háború után. Ugyanakkor rájöttek arra, hogy az így megmaradó Ausztria-Magyarország továbbra is erős szövetségese lehet a németeknek, ezért elvetették korábbi ötletüket.
Ezt erősítette meg az Osztrák-Magyar Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak kongresszusa, amely 1918. április 8–10-én Rómában ülésezett. A pontot az i-re az amerikaiak május 29-i nyilatkozata tette fel, akik végleg szakítottak Woodrow Wilson elnök elképzelésével, miszerint őrizzék meg az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági és politikai egységét, és az Egyesült Államok mintájára az adott határokon belül, demokratikus elveken alapuló önkormányzattal rendelkező nemzetek szövetségévé szervezzék át a birodalmat.
Aki a teljes cikkre kíváncsi, az elolvashatja a moszkvater.com portálon.
