A magyar szabadságért és függetlenségért kiálló nemzet – illetve annak jelentős többsége – bízott a forradalom győzelmében, hitt a Szovjetunió szavában még akkor is, amikor Moszkvában, Pekingben vagy a keleti tömb más fővárosaiban már döntöttek a magyarok sorsáról.
A Kremlben egyre többen a fegyveres beavatkozás mellett tették le a voksukat. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a testvéri pártok támogatják a szovjet intervenciót. Ám az még magát Hruscsovot is meglepte, hogy Dulles amerikai külügyminiszter október 30-án hivatalos jegyzéket küldött Moszkvának, amelyben leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális katonai szövetségesének a kelet-európai államokat, így Magyarországot sem.
Megpecsételődött a magyar forradalom sorsa.
A szovjet vezetés kettős játékba kezdett. Egyrészt a magyar politikai vezetéssel tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok kivonásáról – ennek mintegy előjeleként 1956. október 29-én kivonták a csapataikat Budapestről –, másrészt október 30-án eldöntötték, egy új, mindent elsöprő katonai hadművelettel elsöprik a magyar forradalmat.
A Forgószél (Vihr) hadművelet kidolgozásával Mamszurov altábornagyot bízták meg. A szovjet 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségéből, majd november 1-től megkezdte a Dunántúl megszállását, míg a 128-as gépesített hadosztály a repülőtereket zárta körül. November 2-án a Magyarországon állomásozó öt szovjet hadosztály mellé további főleg közép-ázsiai katonákból álló tizenkettő vonult be.
November 3-án éjfélre a szovjet csapatok teljesen körbekerítették Budapestet. Három fő csapásirányt jelöltek ki a haditervben: a Különleges Egység feladata volt Budapest elfoglalása, a 38. összfegyvernemi hadseregnek a Dunántúlt, míg a 8. gépesített hadseregnek az ország keleti felét kellett ellenőrzése alá vonnia. A hadműveletet november 3-án éjfélkor a Mennydörgés (Grom) jelszóra indították meg.
November 4-én hajnalban az ország egész területén megindult a mindent elsöprő szovjet támadás. Mindenhol körülvették a Magyar Néphadsereg laktanyáit, helyőrségeit, és ahol nem adták meg magukat az első felszólításra, ott azonnali tűzcsapás volt a reakció. Elfoglalták az összes repülőteret, a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalak stratégiai pontjait.
A Budapestért folyó csatát a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Vidéken a Vörös Hadsereg – Dunapentelét (a mai Dunaújvárost), Veszprémet és Pécset leszámítva – nem ütközött jelentős ellenállásba.
Ugyanakkor a fővárosban a felkelők fokozatosan felvették a harcot a támadókkal. Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel. A legerősebb fegyveres ellenállás a város ipari övezeteiben bontakozott ki, ezek ellen a szovjet hadvezetés egyidejűleg vetett be légicsapást és erős tüzérségi támadást.
Legtovább Csepelen és Újpesten álltak ellent a felkelők. A csepeli ellenállást végül Obaturov tábornok egységei törték meg, amikor november 10-én hajnal 3 órakor meglepetésszerűen rajta ütött a felkelőkön, akik így is több mint egy napig tartották magukat. November 11-ére a szovjetek gyakorlatilag megtörték a fegyveres ellenállást az országban. A Forgószél ezzel végleg elsodorta egy kis nép szabadságharcát…
A teljes cikket a moszkvater.com portálon olvashatják el.
