Sötét viharfelhők gyülekeztek Szerhij és Tanya tengerparti esküvője felett, mert amikor az ifjú pár lesétált a hosszú fehér lépcsőn, hogy üdvözölje vendégeit, az üres székek jelezték, a több mint két éve dúló háború miatt összességében a vendégeik fele hiányzott. És nem azért, mert már a fronton harcolnának a családok férfi tagjai, hanem egyszerűen nem mertek nyilvánosan megjelenni, mert féltek attól, hogy egy mozgósító osztag rájuk tör és elviszi őket az esküvőről.
Mivel sok katona meghalt, megsérült vagy kimerült, az ukrán kormány fokozta erőfeszítéseit további, a fronton bevethető férfi mozgósítására. A májusban bevezetett új törvény előírja, hogy minden 25 és 60 év közötti férfinak le kell adnia az adatait egy elektronikus adatbázisban, hogy szükség esetén azonnal behívhatóak legyenek. Az osztagok sorra járják Ukrajna utcáit, keresik azokat, akik nem adták le az adataikat, vagy éppenséggel a behívójuk elől bujkálnak, mert nem akarnak meghalni a frontvonalban – számolt be minderről helyszíni riportjában a BBC stábja.
A Fekete-tengerre néző Odesszában Tanya csendesen mormolta, hogy megértette, miért nem jöttek el a barátaik az esküvőjükre. Édesapja októberben, az Avdijivkáért vívott harc közben életét vesztette a fronton, és a 24 éves lány most attól retteg, hogy a férjét is besorozzák, majd a frontra vigyék. Több mint két éve a háború kitörését követően szinte mindenki ismer valakit, akit megöltek. Ráadásul a frontról is egyre több rossz hír érkezik az egyre nagyobb veszteségekről.
A család 15 éve nagyon jó barátként tekint Makszimra, akinek felesége és héthónapos terhes lánya van. Telefonon hívta fel a fiatal párt, akiknek elmondta, igenis fél attól, hogy a mozgósító osztagok elkapják, és a szeretteit hátrahagyva máris indulhat a frontra. Makszim kijelentette, az elhunytak között tucatnyi barátja és ismerőse van.
„Több mint egymillió rendőr van Ukrajnában, miért harcolnék, ha ők nem?” – mondta a férfi.
A mozgósítást elkerülő hadkötelezettekre vadászó ukrán mozgósító osztagoknak félelmetes hírük van, különösen Odesszában, mivel azok egyszerűen lerángatják az embereket a buszokról, erőszakkal begyűjtik a férfiakat a vasútállomásokról, és egyenesen a sorozási központokba szállítják őket. Ráadásul azok, akik nem tesznek eleget a bejelentési kötelezettségüknek, nem használhatják a tömegközlekedést a városban, illetve nem látogathatják az éttermeket és a szupermarketteket.
„Úgy érzem magam, mint egy börtönben” – mondta Makszim.
Kedd reggel tucatnyi osztagos és tiszt jelent meg Odessza főpályaudvarán, élükön egy tapasztalt veterán tengerész, Anatolij és fiatalabb, izmosabb kollégája, Olekszij. Fel-alá járkáltak a pályaudvar előtti téren, megállítva a hadkötelezett korú férfiakat, hogy ellenőrizzék, be vannak-e írva az adatbázisba. Ám nem jártak sok sikerrel, ugyanis az igazoltattak vagy túl fiatalok voltak, vagy valamilyen mentességet kaptak. Pár óra múlva Anatolij elismerte, nagyon valószínű, hogy a keresett férfiak bujkálnak előlük.
„Néhány ember menekül előlünk. Ez elég gyakran előfordul. Mások elég agresszíven reagálnak. Nem hiszem, hogy ezeket az embereket jól nevelték” – mondta az osztagparancsnok. A sarkon lévő felvételi központban az ajtóra ragasztott cetli arról értesítette a leendő újoncokat, hogy akik önként jöttek, azok soron kívül végeznek. Ezzel csak egy baj van – nem voltak sorok. Mindössze egy magányos férfi várta, hogy ellenőrizzék. „Az osztagosok körülzártak, így nem tudtam elfutni. Le vagyok sújtva” – dadogta döbbenten.
A központ egyik tisztje, Vlad elismerte, hogy manapság alig van olyan, aki hajlandó önként beállni az oroszokkal élethalál harcot vívó hadseregbe. A tiszt, aki részt vett és megsérült a Donbász keleti frontvonala mentén vívott néhány leghevesebb csatában – fejen, mellkason és lábon érte a tüzérségi repesz – képtelen volt leplezni a bujkálók és a hazáért a harcot nem vállalók iránti megvetését.
„Nem tekintem őket férfiaknak. Mire várnak? Ha elfogynak a férfiak a frontokon, jön az ellenség, és megerőszakolják a nőket, és megölik a gyerekeiket" - állította Vlad, aki saját szemmel látta mindezt.
A Kijev melletti erdőben felépített sorkatonai kiképzőtáborban az egyik vezető tiszt, Gyennadij Szincov nagyot sóhajtott, miközben a rókalyukakat ásó, lapátos férfiakat felügyelte. "Lehet, hogy ez banális munkának tűnik, de ez ugyanolyan fontos, mint a tüzérség tüzelése. Megmentheti az életüket" – mondta a tiszt, aki felügyeli a kötelező 34 napos kiképzési programot, amelyet minden sorkatonának el kell végeznie, mielőtt katonai egységeibe küldenék.
A kiképzés szünetében Szincov hadköteles csoportja dohányzott és viccelődött. Leginkább a 40-es, 50-es éveik végén járó rongyos csoport volt – sertéstenyésztő, raktárvezető és építő, akik bevallották, hogy inkább nem lennének ott. De ezek az emberek sem akarták a háború hátralévő részét rejtőzködve tölteni.
Szincovot nyugtalanította az újonnan érkezők motiválatlansága. A háborúra való napi emlékeztetők – a légitámadási szirénák és a folyamatos áramkimaradások – ellenére úgy véli, hogy a háború veszélye túlságosan eltávolodott azok számára, akik olyan városok viszonylagos biztonságában élnek, mint Odessza és Kijev, és attól tart, hogy egy újabb jelentős orosz előretörés bizony nagy gondokat okozhat. Ha ez eljön, majd megváltozik a most bujkálók véleménye és hozzáállása.
