A frontvonalak lassan mozdulnak, a világ pedig sokszor térképeken és csatatéri jelentéseken keresztül próbálja követni az ukrajnai háború alakulását. A harctér azonban csak az egyik színtere annak a küzdelemnek, amely valójában Ukrajna költségvetésében, államigazgatásában és társadalmi folyamataiban dől el. A háború paradoxona ugyanis az, hogy miközben Oroszország katonai fölénybe kerülhet, a konfliktus lezárása könnyen olyan békét eredményezhet, amelybe Moszkva maga roppanna bele - írta a Telex/G7.
A modern hadviselés furcsa kettőssége ma talán Ukrajnában a legszembetűnőbb. A nyugati haditechnika – precíziós tüzérség, műholdas felderítés, fejlett drónrendszerek – mellett a frontvonal valósága sokszor sokkal nyersebb: utánpótláshiány, rögtönzött javítások, terepi lelemény. A „duct-tape soldier”, azaz a szigetelőszalaggal összefogott katona nem pusztán metafora a felszerelés állapotára, hanem arra a barkácsolásra is, amelyre ma az ukrán államszervezet kényszerül.
A 2022 előtti Ukrajna gazdasági szerkezete tipikus posztszovjet átmenetet mutatott: egy viszonylag alacsony, de kezelhető költségvetési hiányt, gyenge szociális rendszert és mélyen gyökerező oligarchikus befolyást. A társadalom mégis újra és újra fellépett a leszakadás ellen. A Majdan éppen arról szólt, hogy Ukrajna nem kíván visszacsúszni az orosz befolyási zónába, hanem európai térbe akar tartozni – szociális piacgazdasággal, demokratikus intézményekkel, jogállami normákkal.
Az invázió azonban felülírt minden belső vitát. A hadikiadások mára elérik a GDP több mint ötödét, tavaly 1690 milliárd hrivnyát. Ekkora terhet a gazdaság önmagában nem tud viselni, így a rendszer egyik pillére az lett, hogy Ukrajna teljes belső adóbevétele a hadseregre megy, az állam pedig nyugati pénzből működik tovább. Az orvosok, tanárok, nyugdíjasok, belső menekültek ellátása, az államháztartás fennmaradása gyakorlatilag kizárólag az EU, az USA és az IMF évi 37–42 milliárd dolláros támogatásától függ.
A politikai térközben eközben mély átrendeződés zajlott le. A korábbi oroszbarát elit a megszállt területekkel együtt eltűnt a rendszerből. Zelenszkij népszerűségét a háború elhúzódása és a korrupciós ügyek kezdik kikezdeni, a tőle jobbra álló politikai szegmens pedig a radikális nacionalizmus különböző árnyalataival telt meg. Egy megalázó, jogfosztó vagy Moszkva által diktált béke esetén éppen ezek a csoportok lennének a leginkább mozgósíthatók – és aligha fogadnák el némán Ukrajna külső irányítását.
Itt válik világossá a Kreml stratégiai csapdája. A Nyugat finanszírozása feltételrendszerhez kötött: csak egy független, demokratikus, nyugati orientációjú Ukrajnát hajlandóak támogatni. Ha azonban a háború egy olyan megállapodással érne véget, amelyben Moszkva diktál, vagy amely Ukrajnát orosz befolyás alá helyezi, a pénz azonnal eltűnne. A Kreml nyakába szakadna évi legalább negyvenmilliárd dollárnyi költség, miközben az ország újjáépítése a legfrissebb becslések szerint akár 480 milliárd dollárba kerülhet. Ehhez jönne a több millió háborús károsult ellátása, a romok alatt maradt ipar újraépítése és egy olyan társadalom stabilizálása, amelyben a fegyveres ellenállás hagyománya mélyen gyökerezik – ahogy az a második világháború után is történt, amikor ukrán csoportok még évekig vívtak harcot a szovjetekkel.
A történelem is figyelmeztető. A Szovjetunió ugyan megnyerte a második világháborút, de a megszállt területek fenntartása, a gazdasági torzulások és a rendszer strukturális hibái végül felőrölték a birodalmat. Oroszország mai gazdasági teljesítménye – amely nagyjából egy olasz vagy kanadai szinttel vethető össze – messze nincs abban a helyzetben, hogy egy újabb, immár sokkal költségesebb „győzelmet” tartósan finanszírozzon.
A Kreml tehát olyan helyzet felé rohan, ahol a győzelem logikája önmaga ellen fordul. Ha katonailag sikerülne is áttörést elérnie, a béke ára olyan gazdasági és társadalmi teher lenne, amely akár a jelenlegi orosz rendszert is megingathatja. A háború frontjain talán működik a szigetelőszalag, de egy széteső ország konszolidálásához már kevés lenne.
